Nagyböjt végén eltakart feszület egy németországi templomban
A nagyböjt (latinul: quadragesima, az Érdy-kódexbennegyvenlőböjt) bizonyos keresztény közösségekben a húsvét előtti negyven napos előkészületi, bűnbánati időszak, a hamvazószerdától húsvétig tartó böjti idő. Lényege a bűnbánat és a húsvétra való előkészület ideje, Krisztus kínszenvedésének emlékszaka; régebben egyúttal a keresztségre való előkészület ideje volt, s ezt a szellemet fejezi ki liturgiája is.[1] A vallásos gyakorlat középpontjában ebben az időszakban a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozatvállalás és a könyörgés áll, kifejezve az ember Isten iránti szeretetét. A nagyböjt lelkületének része az ima és a szegények megsegítése is.[2]
Időtartama
A nagyböjt időtartama 40 nap, ami a Szentírásban és a keresztény hagyományban az események jelentőségét aláhúzó szám:
Jézus nyilvános életében végzett tevékenységeinek megkezdése előtt 40 napot böjtölt a pusztában;[3]
Jónás próféta Isten útmutatása alapján 40 napos kegyelemidőt hirdetett a bűnös városnak, Ninivének (akik aztán bűnbánatuk jeléül nyilvános böjtöt kezdtek)[5][2]
A nagyböjt kezdetét megelőző háromhetes időszak a böjtelő, vasárnapjainak neve (húsvéttól számított hozzávetőleges távolságukról): hetvened, hatvanad és ötvened vasárnapja.
A nagyböjti időszakra eső vasárnapok nagyrészt introitus zsoltáruk első soráról kapták latin nevüket:
A korai keresztények nagypénteki és nagyszombatiböjtjéből fejlődött ki, s Irenaeus a húsvéti viták idején (196) említi, hogy némelyek húsvéti előkészületül egy, mások két napig, ismét mások 40 óráig böjtölnek.[1]
Alexandriában 250 körül már kenyéren és vízen böjtölnek a hívek az egész nagyhéten át, sőt még előbb; de a nicaeai zsinaton már a 40 napi böjtről is szó esik, melynek eredetét a 3. század második felére vezethetjük vissza. Szt. Atanáz 2-ik böjti levelében (330) a 40 napi böjtöt már mint kötelezőt írja elő.[1]
A nagyböjt előírásai különbözők voltak keleten és nyugaton; a nyugatiak csak a vasárnapokat számították le, mint amikor nem böjtöltek, míg keleten szombaton és vasárnap sem böjtöltek, s ezért a nagyböjtöt előbb kezdették meg. Néhol a nagyhetet nem számították a 40 naphoz s így a nagyböjt korábban kezdődött.[1]
Hamvazószerdával nyugaton a 7. és 8. század mezsgyéjén kezdték a nagyböjtöt. Ebből a szokásból lassanként törvény lett, melyet II. Orbán a beneventi zsinaton (1091) megerősített.[1] Sok helyen nyugaton a 9. és 14. század között a nagyböjt a papság számára már hamvazószerda előtti vasárnap kezdődött.[1]
A 11. századig nagyon szigorúan böjtöltek: késő délutánig nem ettek semmit, a böjti napokon pedig nem fogyasztottak húst, tejterméket és tojást. A lila a 13. század óta számít a bűnbánat színének.[2]
A nagyböjti önmegtartóztatás legszigorúbb változata a negyvenelés volt. Ilyenkor a böjtölő csak negyvenszer evett ebben az időszakban – tehát naponta csak egyszer, naplemente után. Szintén elég szigorú az a szokás, ami alapján a nagyböjt péntekjein csak hét búzaszemet ettek.[6]
Régen a hittanulók (katekumenek) ekkor készültek fel a keresztség felvételére, ekkor ismerkedtek a hittételekkel, Jézus életével. Húsvét vigíliáján (nagyszombat éjjel) keresztelték meg a katekumeneket, s az ókorban minden évben csak ezen a napon kereszteltek.
Liturgia és szokások
A katolikus egyház a régebbi szigorú szabályokon mára enyhített: szigorú böjtöt hamvazószerdára és nagypéntekre ír elő (ekkor a 18 és 60 év közötti hívek a nap folyamán háromszor étkezhetnek, és egyszer lakhatnak jól), valamint ezeken a napokon és a nagyböjt többi péntekjén arra kéri 14 évnél idősebb tagjait, hogy ne fogyasszanak húst.
Az időszak liturgikus színe a bűnbánatot jelképező lila (viola). Sok keresztény közösségben – így a katolikus egyházban – az egész időszakban nem hangzik fel a miséken/istentiszteleteken az örömöt kifejező alleluja. A templomokat nem díszíti virág. A katolikus egyházban ennek az időszaknak egy sajátos szertartása a keresztúti ájtatosság, Jézus szenvedéstörténetének megjelenítése.[2]
Liturgikus hagyomány, hogy nagyböjt ötödik vasárnapjától (feketevasárnap) a feltámadási szertartásig a templomi feszületeket, továbbá a főoltár képét violaszín böjti lepellel eltakarják.