Vang Csing-vej

1883. május 4-én született Szansujban, Kuangtung tartományban. A Csing kormányzat pénzügyi támogatásával Japánba utazott tanulni 1903-ban. 1905-ben a Szun Jat-szen vezette nacionalista szervezet, a Tungmenghuj (Kínai Forradalmi Szövetség) tagja lett. Vang a Csing-dinasztia gyengeségét és romlottságát okolta Kína hanyatlásáért. Japánban Szun közeli munkatársa lett, és ennek köszönhetően a korai Koumintang egyik meghatározó figurájává vált.^[1]

Az 1911-es forradalmat megelőző években Vang aktívan harcolt a Csing-dinasztia ellen. Ebben az időben kezdett el felemelkedni, mint elsőosztályú szónok és a kínai nacionalizmus hűséges hirdetője. Ebben az időben orrgyilkos alakulatokat szervezett Hongkong szigetén és a forradalom iránti önfeláldozásról beszélt. A Gong régens elleni merénylet tervezése idején ismerkedett meg Csen Pi-csünnel, akivel 1912-ben össze is házasodott. 1910-ben megpróbálta meggyilkolni Gong herceget, a Csing Birodalom régensét, ám nem járt sikerrel. Társaival együtt elfogták és felelősségre vonták őket.^[2][3] Ezért 1910-től kezdve a vucsangi felkelésig börtönben ült, és Jüan Si-kaj tábornok, a madnzsu miniszterelnök 1911 végén engedte ki a börtönből, gesztusként a forradalmi erőknek.^[4] Szabadulása után egyfajta nemzeti hőssé vált.^[5]

Szabadulása után a katonai kormány feje, Jüan Si-kaj tábornok ellen próbált merényletet végrehajtani, azonban nem járt sikerrel, és Franciaországba kellett emigrálnia. Csupán 1917-ben tért vissza Kínába. 1924-ben a Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottságának második legfontosabb emberévé választották.^[3] Erősen ellenezte Szun együttműködését a kommunistákkal, mivel úgy tartotta, hogy a kommunisták sosem lehetnek igazi hazafiak.^[6] A Szovjetunió által küldött katonai tanácsadókat is igen nagy gyanakvással figyelte.^[7]

Szun Jat-szen 1925-ös halála után három fő jelölt volt a Kuomintang vezetői tisztségére: Csang Kaj-sek, Hu Han-min és Vang Csing-vej. Habár Vang erősen antikommunista volt, a másik két jelölthöz képest a párt balszárnyát képviselte.^[3] Csang Kaj-sek a Koumintangon belül alacsony pozíciót töltött be, Vang pedig a Központi Végrehajtó Bizottság vezetője, és a Katonai Ügyek Tanácsának tagja volt, úgy gondolta, ő léphet Szun Jat-szen helyére. Azonban Csang ügyesen kihasználta a mögötte álló katonai támogatást, és 1936. június 5-én a Nemzeti Forradalmi Hadsereg főparancsnoka lett.^[8]

Az északi hadjárat idején Vang és a Koumintang balszárnya a frissen elfoglalt Vuhan városába tette székhelyét, ahol 1927-ben kikiáltották a nemzeti kormányt.^[3] Azonban a vuhani kormány nagyon gyenge katonai erővel rendelkezett, és az ellenük bevezetett gazdasági blokád is súlyosbította a helyzetet. A kormányban kezdetben kommunista miniszterek is helyt kaptak, ám Vang nemsokára kénytelen volt engedni, és az általa elnökölt Központi Végrehajtó Bizottság 1927. július 15-én törvényen kívülinek nyilvánította a Kínai Kommunista Pártot.^[9] A vuhani kormány még ugyanebben az évben kénytelen volt Nankingban Csang Kaj-sek nemzeti kormányához csatlakozni. Vang Csing-vej nem tartott társaival, hanem inkább Franciaországba emigrált, ahol tovább folytatta Csang-ellenes politikáját.^[3]

1930-ban részt vett az utolsó komolyabb megmozdulásban, amely Csang Kaj-sek hatalmát igyekezett megdönteni. A közép-síksági háború során Vang Feng Jü-hsziang és Jen Hszi-san hadurakat támogatta, egy pekingi székhelyű ellenkormány létrehozásának tervével. A szövetség azonban vereséget szenvedett Csangtól, Vang pedig Kanton városába helyezte át székhelyét. Mivel presztízse lassanként visszatért, Csang Kaj-sek végül követeket küldött Hongkongba, hogy tárgyaljanak Vanggal a visszatérésről. A tárgyalások sikerrel zárultak, Vang pedig Kína külügyminisztere lett.^[3]

1932. január 28-án, a sanghaji incidens napján nevezték ki miniszterelnöknek. Mivel a fegyveres összecsapások elmérgesedtek a két fél között, az ő feladata volt a konfliktus rendezése. Ő maga azon az állásponton volt, hogy a tárgyalások idején is ellen kell állniuk a japánok támadásának. 1932 májusában ő írta alá a megalázó sanghaji fegyverszünetet, ez pedig sokak szemében árulóvá tette.^[3] 1935. november 1-jén merényletet követtek el ellene,^[10] amelyben súlyosan megsérült. Mivel a testét ért golyókat nem tudták teljesen eltávolítani, decemberben külföldre utazott, hogy az ottani orvosok gyógyítsák meg. Az ott töltött időt a külkapcsolatok építésére használta ki, 1936-ban találkozott Adolf Hitlerrel, ahol Kína Antikomintern paktumhoz való csatlakozásáról tárgyalt. Ezzel egy időben Vang a Szovjetunió vezetőivel is egyeztetéseket folytatott egy Japán-ellenes szövetség létrehozása érdekében.^[3]

A második kínai–japán háború 1937-es kitörését követően több kritikus hangot is megfogalmazott a vezetéssel, és főleg a kommunistákkal létrehozott egységfronttal szemben. Úgy gondolta, hogy egy háború se nem Japán, se nem Kína érdeke, csupán a kommunisták számára előnyös.^[3] Végül igaza lett, hiszen a háború kezdetén Csang Kaj-sek hatvanszor akkora seregnek parancsolt, mint a kommunista erők, míg a háború végére ez az arány mindössze háromszorosra csökkent.^[11] Vang szorgalmazta a japánokkal való kiegyezést és békekötést, és több alkalommal is azon nézetének adott hangot, hogy egy Japán és Kína közötti háború csakis az utóbbi vereségével végződhet.^[12]

Vuhan eleste után Vang megbízottja útján tárgyalásokat kezdett a japánokkal, akik ígéretet tettek arra, hogy a megfelelő feltételek teljesülése esetén két év alatt kivonják minden csapatukat Kína területéről. Miután nem tudta meggyőzni Csang Kaj-seket ennek előnyeiről, és arról, hogy az igazi ellenség a gyarmatosító hatalmakban keresendő, 1938. december 21-én átszökött a front másik oldalára. December 29-én Hanoiból telegrammüzenetet intézett a csungkingi kormány számára, amiben arra szólította fel őket, hogy kössenek békét Japánnal,^[3] hiszen „Japánnak nincsenek területi követelései Kínával szemben, nem követel jóvátételt, visszaadja a koncessziós területeket, megszünteti a területenkívüliséget.” A Kuomintang Központi Végrehajtó Bizottsága 1939. január 1-jén elutasította Vang kérését, és kizárta őt a pártból. Ennek ellenére a Bizottság több mint negyven tagja szintén a japánok által megszállt területre szökött.^[13]

1939-ben Csang emberei merényletet követtek el ellene Hanoiban lévő otthonában, azonban nem őt, hanem egy közeli barátját lőtték le. Barátja halála előtt Vang kemény követeléseknek adott hangot a japánokkal szemben, ám utána ezek nagy részéről lemondott, és 1940. március 30-án megalakult a kollaboráns kormány Nanking városában, Vang vezetésével.^[3] Bár a kormányzat első embere lett, mégis csak ügyvezető elnöki pozíciót kapott. Ennek oka az lehetett, hogy a japánok továbbra is Csang Kaj-sekben látták a fő szövetségest.^[13] A kormány fő feladat kezdetben a különféle államkezdemények, mint Mengcsiang, a pekingi ideiglenes kormányzat és a nankingi reformkormány állammá szervezése volt. Mindössze az utóbbit sikerült kormányába beolvasztani, az első kettő csak névlegesen került irányítása alá, valójában azonban nem sok beleszólása volt az ott történő dolgokba.^[3]

Nankingi lakásában Vang szinte házi őrizetben élt. Házát japán géppuskafészkek vették körül, japán katonákkal tele. Ő maga többször sérelmezte ezt, és szóvá tette, hogy egyfajta börtönben él. Államát csak a tengelyhatalmak ismerték el, Japán elismerésére pedig egészen 1940 novemberéig várnia kellett. Külpolitikai elképzelésének alapgondolata az erős antikommunizmus volt. Ezen kívül felidézte még, hogy Szun Jat-szen is a japánokkal való szövetség szószólója volt.^[3]

Vang egy osztályok nélküli társadalmat képzelt el, ahol mindenki a nagyobb cél érdekében dolgozik, és megpróbálta ezt a valóságba is átültetni. 1942-ben, újévkor létrehozta ezen gondolatának népszerűsítésére az Új Polgárok Mozgalmát, amely azonban nem örvendett nagy népszerűségnek. 1943-ban, amikor a sanghaji francia koncessziót Vang államához csatolták, az pedig hadat üzent a szövetségeseknek, nőtt az érdeklődés a Mozgalom iránt, ám ez igen hamar eltűnt.^[3]

Az 1935-ös merénylet eredményeképp visszatérő betegségek kínozták Vangot, így időről időre Japánba kellett utaznia gyógykezelésre. 1944. november 10-én Nagojában halt meg, 61 évesen. Pozícióját közeli barátja, Csen Kung-po vette át.^[3] Vangot Szun Jat-szen mauzóleumához közel temették el egy díszes sírban. A második kínai–japán háború befejeződése után Csang Kaj-sek csapatai ismét birtokukba vették a korábbi fővárost, Nankingot. Vang sírját lerombolták, testét pedig elégették. A síremlék helyén a mai napig egy kis pavilon hirdeti, hogy Vang Csing-vej áruló volt.

• Wang Jingwei^{[halott link]} (angolul)
• Polonyi Péter: Kína története, 1994, Maecenas kiadó, Budapest, ISBN 9638469331
• Jung Chang, Jon Halliday: Mao, az ismeretlen történet, Európa Kiadó, Budapest, 2006, ISBN 963-07-8158-1

• Nankingi bábkormány (angolul)