Bukó viharmadárfélék
A bukó viharmadárfélék (Pelecanoididae) a madarak (Aves) osztályába és a viharmadár-alakúak (Procellariiformes) rendjébe tartozó család, melyben csak 1 madárnem és 4 élő faj van.
 | ||||||||||||||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Evolúciós időszak: Kora - középső miocén? - jelen | ||||||||||||||||||||||||||||||||||
 Perui bukóhojsza (Pelecanoides garnotii) | ||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Bukó viharmadárfélék témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Bukó viharmadárfélék témájú médiaállományokat és Bukó viharmadárfélék témájú kategóriát. |
_(8365384976).jpg)
Előfordulásuk
A Déli-óceánon, Peru és Chile területén fordulnak elő. A tűzföldi bukóhojsza és a barnahátú bukóhojsza mindig a tengerpart közelében élénk, míg a másik két faj a nyílt vízen.
Megjelenésük
Testhosszuk 18–25 centiméter, szárnyfesztávolságuk 30–38 centiméter, testsúlyuk 86–185 gramm. Kisméretű madarak, rövid csőrrel és lábakkal. Tollazatuk szürke, barna és fehér.
Életmódjuk
A szárazföldre csak éjszaka mennek, nappal a vízen vannak. Táplálékuk rákokból és kis halakból áll. A hullámok fölött röpködnek, mielőtt a vízbe bukjanak.[1] Táplálékukat búvárkodással szerzik, nagy mélységekbe is le tudnak menni és néhány percig a víz alatt tudnak maradni.
Szaporodásuk
Több ezer páros telepekben fészkelnek tengerpartokon. Fészekaljuk 1 tojásból áll, melyen a szülők 7–8 hétig kotlanak.
Rendszertani besorolásuk és kifejlődésük
A viharmadár-alakúak körében végzett egyes fejlődéstörténeti kutatások szerint, a bukó viharmadárfélék nem alkotnak külön családot, hanem részei a viharmadárfélék (Procellariidae) családjának. Emiatt a közeljövőben átrendezés történhet.[2]
E tengeri madarak kifejlődését és rendszerezését ezidáig, csak nagyon keveset tanulmányozták. A történelem során több állományt is külön fajként írtak le, bár meglehet, hogy többségük - néhány kivétellel -, csak alfajok lehetnek. A történelem előtti ősmaradványok, csak töredékesen kerülnek elő. Nemrég a legősibb képviselő a Pelecanoides cymatotrypetes volt; ezt az ősmadarat a dél-afrikai köztársasági Langebaanwegnál találták meg, és körülbelül a kora pliocén korszakban élhetett. Habár ez a fosszilis madár igen közeli rokona lehetett a mai fajoknak, manapság Afrika déli vizein nem élnek bukó viharmadárfélék.[3]
2007-ben Új-Zélandon rábukkantak egy felkarcsontra (humerus); ez a csont az úgynevezett Pelecanoides miokuakához tartozott, mely körülbelül a kora és középső miocén korszakokban élhetett. Az eddigi kutatások szerint az összes ma élő madarak közül, ez a fosszilis madár a bukó viharmadárfélékhez hasonlít a legjobban, bár az új jellegű megjelenése kevésbé meghatározott.[4]
Rendszerezés
A családba az alábbi 1 madárnem és 4 élő faj tartozik:
- Pelecanoides Lacépède, 1799 – 4 faj
- perui bukóhojsza (Pelecanoides garnotii) (Lesson, 1828)[5]
- szürkehátú bukóhojsza vagy déli-georgiai bukóhojsza (Pelecanoides georgicus) Murphy & Harper, 1916[6]
- tűzföldi bukóhojsza (Pelecanoides magellani) Mathews, 1912[7]
- barnahátú bukóhojsza (Pelecanoides urinatrix) (Gmelin, 1789)[8]
Jegyzetek
Források
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Diving petrel című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
További információk
- Olson, Storrs L.. Section X.H.3. Pelecanoididae, Avian Biology. New York: Academic Press, 79–238. o. (1985)
- Képek az interneten a családba tartozó fajokról
- Tableaux méthodiques des Mammiferes et des Oiseaux. p. 13
- Scofield, R.P.; Hiller, N.; Mannering, A.A. 2006: A FOSSIL DIVING PETREL (AVES: PELECANOIDIDAE) FROM THE MID-MIOCENE OF NORTH CANTERBURY, NEW ZEALAND. 20[halott link]: 65-71. ISSN 0370-3878
