Oroszországi polgárháború
Az oroszországi polgárháború (oroszul: Гражданская война в России, Grazsdanszkaja vojna v Rosszii) 1917-től 1922-ig tartó belháborús konfliktus volt Szovjet-Oroszországban (1922. december 30-tól Szovjetunió) a vörösök, a fehérek, illetve az egykori cári Oroszország nemzetiségei között. A belháborút idegen országok – előbb a németek, majd az antant – katonai beavatkozásai kísérték a bolsevizmus megállítására. A polgárháború Európában 1920-ban, Vrangel csapatainak a Krímből való evakuálásával ért véget, míg a Távol-Keleten 1922-ben értek véget a harcok. Mind az első világháború, mind az azt követő konfliktus az Orosz Birodalom és a helyén létrejövő Szovjetunió meggyengüléséhez, függetlenségi mozgalmak sorához[3] és szuverén országok létrehozásához vezetett.
Oroszországi polgárháború | |||
Első világháború Oroszországi forradalmak | |||
![]() | |||
Dátum | 1917. november 7. – 1922 októbere | ||
Helyszín | az egykori Orosz Birodalom területe és a Távol-Kelet | ||
Eredmény | Bolsevik győzelem:
A függetlenedni akaró államok részleges győzelme:
| ||
Terület- változások | Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia és Lengyelország függetlenné válása, Besszarábia Romániához kerülése.[1] | ||
Harcoló felek | |||
| |||
Parancsnokok | |||
Haderők | |||
| |||
Veszteségek | |||
| |||
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Oroszországi polgárháború témájú médiaállományokat. |
A polgárháború előzményei
![](http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/d/db/EasternFront1917.jpg/250px-EasternFront1917.jpg)
Oroszország felkészületlenül lépett be az első világháborúba az antant oldalán. Már az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban elszenvedett vereség rámutatott az orosz haderő műszaki hiányosságaira, az orosz gazdasági háttér gyengeségére és az orosz belpolitika instabilitására (mely az 1905-ös forradalomban tetőződött). Az első világháborúban a keleti fronton harcoló orosz erők túlerőben voltak a központi hatalmakkal szemben, 1914-ben és 1916-ban is az összeomlás szélére juttatták az Osztrák-Magyar Monarchiát, azonban mindez hatalmas áldozatok árán volt lehetséges. Jellemző, hogy a Bruszilov-offenzíva során az oroszok 1 400 000 katonánál is többet veszítettek, kétszer annyit, mint a központi hatalmak.[4]
1917. február 24-én zavargások törtek ki Szentpétervárott, ami csakhamar II. Miklós lemondásához vezetett. A cári rendszer helyébe lépő Ideiglenes Kormány és az antant a háború folytatásában volt érdekelt, azonban az orosz kormánynak komoly nehézséget okoztak a dezertálások és a csapatok felbomlása, a hatalom nyílt megragadására törő munkás- és katonatanácsok (szovjetek), valamint Oroszország nemzetiségeinek szeparatista mozgalmai. Ebben a légkörben került sor Kelet-Galíciában 1917. június 18-án (a Gergely-naptár szerint július 1-jén) a Kerenszkij-offenzívára, az orosz haderő utolsó nagyobb, vereséggel végződött támadó hadműveletére. A gazdasági és belpolitikai válságban lévő keleti nagyhatalom az októberi forradalom után már nem tudott ellenállni a központi hatalmaknak.
1917. december 5-én létrejött az oroszok és németek közötti fegyverszünet. Némi ellenkezés után a Trockij vezette szovjet delegáció 1918. március 1-jén újra asztalhoz ült, majd március 3-án elfogadta a németek által kidolgozott béketervet.
Közvetlen előzmények
„ | Az emberek legnagyobb részével most találkoztam először. Felesleges hangsúlyozni, hogy még benyomásom sem volt róluk. De azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy magasabb szintre számítottam. Az első találkozásból leszűrt véleményem a következőképpen összegezhető: Ezek az emberek nem képesek felmérni ellenfeleik erejét, de a sajátjukkal sincsenek tisztában. | ” |
– Lev Trockij a központi hatalmak breszt-litovszki békét aláíró küldötteiről. |
A polgárháború közvetlen előzményei közé sorolható, hogy 1917-ben választásokat tartottak, melyen az eszerek nyertek, míg a bolsevikok mindössze 25%-ot szereztek. Erre a vörösgárdisták feloszlatták a nemzetgyűlést. Ekkor a „fehérek” megszervezték saját hadseregüket, élükön a volt cári tábornokokkal.
A háború lefolyása
![](http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/5/54/Russian_civil_war_West_1918-20.png/300px-Russian_civil_war_West_1918-20.png)
A Balti-tenger felől Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics, az Urál felől Kolcsak admirális, a Fekete-tenger mellékéről Gyenyikin és Vrangel báró vonult Szovjet-Oroszország ellen.
Erőviszonyok
![](http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/a/a3/Ej%C3%A9rcito-rojo--russianbolshevik00rossuoft.png/250px-Ej%C3%A9rcito-rojo--russianbolshevik00rossuoft.png)
A keleti fronton elszenvedett többmilliós emberveszteség (egyes becslések szerint 10 millió orosz halott, hadifogoly és sebesült), valamint az orosz haderő 1917–1918 közötti szétesése mind a vörösök, mind a fehérek számára megnehezítette a sorozást és a mozgósítást. Kezdetben csak néhány alakulat maradt érintetlen és bevethető állapotban, mint a Szibériában tartózkodó oroszországi Csehszlovák Légió és a bolsevikokhoz hű lett lövészhadosztály, míg a logisztikai problémák, a dezertálások, valamint a mindkét hatalommal szemben ellenséges ukrajnai és dél-oroszországi parasztfelkelések megkötötték a hadviselő felek kezét. (A vörösök és fehérek harca mellett a parasztfelkelőkhöz a zöld, az anarchistákhoz a fekete szín kapcsolódott.) 1919 tavaszán a szovjetek sorozással 2 200 000 főre növelték a Vörös Hadsereg állományát.[5] Bár Trockij szervezőtevékenységének köszönhetően a Vörös Hadsereg legmagasabb létszáma elérte a 3 millió főt, a haderő ütközeti létszáma a fentinél jóval alacsonyabb lehetett.
A polgárháború hadműveletei
![](http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/f/fd/Kolchak1919troops.jpg/250px-Kolchak1919troops.jpg)
Az 1918-as német offenzíva rávilágított arra, hogy az idő tájt a bolsevik hadsereg csak papíron létezett.[6] A breszt-litovszki békekötés súlyos presztízsveszteséget jelentett, Ukrajna átmeneti elvesztését okozta, és hosszútávon a bolsevik kormányzat ellen hangolta az antantot. Szórványos ellenállások után azután lángoltak fel a harcok, hogy a szovjet-orosz erők behatoltak a német haderő által 1918-ban kiürített kelet-európai területekre, más szovjet csapatok pedig megkísérelték elfoglalni Közép-Ázsiát. 1918-ban három irányból érte támadás a fehérek részéről a kormány kezén lévő területeket: Gyenyikin tábornok délről, Kolcsak admirális keletről, Jugyenics tábornok északnyugatról. Előrenyomulásukat segítette, hogy a korábban a földosztás gondolatával megnyert parasztságot a rekvirálások a bolsevikok ellen fordították, emellett a vörösterrornak kitett doni és kubányi kozákság nagy számban Gyenyikin mellé állt, aki elfoglalta Harkovot és Caricint, már-már Moszkvát fenyegetve. Ezzel egy időben Kelet-Ukrajnában az anarchisták erősödtek meg.
A kezdeti vereségek után a szovjetek a hadikommunizmus bevezetésével, kényszersorozásokkal és terrorisztikus eszközök alkalmazásával úrrá lettek a „fehéreken”. Trockij 1919 tavaszán újjászervezte a Vörös Hadsereget, sorozással 2 200 000 főre növelte annak állományát,[5] majd a szovjetek 1919 nyarán és őszén mindhárom frontszakaszon visszaszorították az ellenséget. 1919 novemberében a bolsevikok bevették Omszkot, Kolcsak csapatait szétverték, őt magát pedig kivégezték.[7] A Vörös Hadsereg déli és nyugati hadjáratát megkönnyítette, hogy a lengyelek, Gyenyikin erői és az ukrán nacionalisták nem fogtak össze egymással. Tény, hogy Gyenyikin később a lengyeleket okolta vereségéért, sőt a Vörös Hadsereg egyik tábornoka, Mihail Tuhacsevszkij is úgy fogalmazott 1923-ban, hogy „Ha a lengyel kormány meg tudott volna alkudni Gyenyikinnel”, akkor a háború „számunkra jóval rosszabbul végződhetett volna: nehéz is lett volna megjósolni a végeredményt.” 1920-ban a britek hajókon elszállították Jugyenics megmaradt erőit Észtországból, Gyenyikin csapatait pedig Vrangel báró vette át. A lengyel–szovjet háborút[8] lezáró fegyverszünet (1920) után a dél-oroszországi szovjet csapatokat Vrangel erői ellen fordították, aki a többszörös túlerő miatt visszavonult és kiürítette a Krím-félszigetet. Ezt követően a Vörös Hadsereg 1921-ig felmorzsolta Machno ukrajnai anarchistáit, amivel a polgárháború véget ért az európai hadszíntéren. Oroszország keleti peremén 1922-ben értek véget a harcok, amikor a – japánok kivonulása után sebezhetővé vált – Szemjonov vezette fehérgárdisták Mongólia és Kína irányába hagyták el az orosz Távol-Keletet. Ezzel a polgárháború néhány kivétellel – közép-ázsiai muszlimok, jakut ellenállók – véget ért.
Az európai nagyhatalmak nem akadályozták meg a fehérek vereségét. Egyesek potenciális szövetségest láttak bolsevikokban, mások – mint a csapataikat 1919-ben kivonó britek – nem kívántak egy véres és költséges küzdelmet megvívni közvetlenül az első világháború után. A külföldi országok beszüntették az intervenciót és 1922-re véget ért a véres polgárháború. A japánok 1925-ben hagyták el Kamcsatkát és Észak-Szahalint. A polgárháború ideje alatt (1918 nyarán) a bolsevikok kivégezték a fogságukban lévő II. Miklós orosz cárt, a polgárháború alatt a Romanov-család összesen 19 tagja vesztette életét.[9] A kiterjedt konfliktus során 8 millió oroszországi lakos pusztulhatott el éhínség, járványok és vérengzések miatt, emellett félmillióra tehető együttesen a „vörösök” és a „fehérek” harcban elesettjeinek száma.
A bolsevik hatalom megszilárdulása
1918 januárjában egy napi ülésezés után Lenin utasítására feloszlatták és megszüntették az alkotmányozó nemzetgyűlést. 1918. február és június között államosították a bankokat és a nagyipart. Lenin több írásában "idiotizmusnak" nevezte a parlamenti szisztémát. A demokratikus gyakorlat pártján álló Kadet párt feloszlatása után csak a bolsevik és a bolsevikokat addig támogató Eszer Párt kisebbik szárnya, az un „baloldali eszerek” működhetett legálisan. 1918. július 6-án a baloldali eszerek körülzárták a Kremlt, és ultimátumot küldtek Leninnek, a bolsevik párton kívüli baloldali erők legalizálása, a szovjetek (tanácsok) demokratizálására. A Kreml telefonjait nem kapcsolták ki, Lenin néhány közeli munkatársa (Sztálin, Zinovjev) segítségével a bolsevik kisebbség így sikeresen mozgósította a Moszkva környékén állomásozó lett hadosztályt, amely szétverte a blokádot. Lenin másnap betiltotta a baloldali eszer pártot.
1918. augusztus 30-án a baloldali eszerekkel kapcsolatban álló forradalmár, Fanni Kaplan több lövést adott le Leninre, aki súlyosan megsebesült. A merénylőt azonnal, tárgyalás nélkül kivégezték. Másnap elrendelték a vörösterrort. A vörösterror a fehérterrorral szemben szisztematikus volt és nagyobb áldozatokkal járt, amire jó példa a Krím-félsziget 1920-as elfoglalása utáni terror, amelyet Kun Béla vezetett. Ez elsősorban a „vörösök” által elfogott „fehér” hadifoglyok és civilek ezreinek tömeges kivégzésében és a krími tatárok elleni etnikai tisztogatásokban nyilvánult meg, amely utóbbi 60 000 áldozatot követelt.[10]
A háborúk hosszú évei megszedték áldozataikat Oroszországban, és az ország nagy része romokban hevert. A húszas évek legelején épült ki az első nagy orosz kényszermunka-tábor az Fehér-tenger Szolovki-szigetek nevű pontján, ahol a cári rendszer visszaállításának hívei mellett mensevikek, alkotmányos demokraták és eszerek, valamint kuláknak bélyegzett módos gazdák raboskodtak. 1921 márciusában Lenin a hadikommunizmust az Új Gazdasági Politikával (NEP) váltotta fel, hogy újra felépítse az ipart és a mezőgazdaságot. De ugyanebben az évben verték le a kronstadti tengerészek felkelését is, melynek egyik fő célja és jelszava volt a „szovjeteket bolsevikok nélkül”.
Az intervenció és megítélése
„ | Nálunk Németországban a következőképp alakul a helyzet: a baloldal a szovjet hadsereg előrenyomulását látná szívesen, a közép gazdasági előnyöket remél Oroszországtól, a jobboldal nem ismeri fel a veszélyt. Ezt csak kevesen veszik észre. Nézetem szerint a szovjet hatalom egyaránt fenyegeti Németországot és Magyarországot, ugyanúgy, mint az egész polgári világot, mely a közös ellenséget nem ismeri fel vagy nem akarja felismerni. | ” |
– Erich von Ludendorff tábornok levele Horthy Miklóshoz, 1920.[11] |
A történetírás részben a Szentpétervárig jutó német és az 1918-ban a Kaukázus térségében zajlott török támadásokat is a szovjetellenes intervenció részének tekinti, azonban a központi hatalmak célja a minél kedvezőbb béke kikényszerítése volt. Az antantot két szempontból érintette hátrányosan a bolsevik hatalomátvétel. Egyfelől Oroszország véget vetett szövetségesi kötelezettségének és német katonák százezreit csoportosíthatták át a nyugati frontra, másrészt az antant hadianyag-szállítmányai a bolsevikok és a németek kezére kerülhettek. Az antanton belül a britek és franciák hajlandóak lettek volna teljes háborút indítani a szovjetek ellen, de ezt az amerikaiak ellenezték. Az intervenciós egységek közt azonban a legtöbb európai ország katonái részt vettek. Az Osztrák–Magyar Monarchia seregéből dezertált cseh és szlovák katonákból szervezett Csehszlovák Légió a polgárháború során a bolsevikokkal szembehelyezkedett és megszállta a transzszibériai vasútvonalat, de 1920-tól már nem támogatta a fehéreket (sőt Kolcsak admirálist a csehszlovákok adták át a bolsevikoknak, cserébe Oroszország elhagyásáért). A Távol-Keleten kezdetét vette a japán intervenció, melynek során Észak-Szahalin, Habarovszk és Csita térsége átmenetileg japán fennhatóság alá került.[12]
Napjainkban úgy tűnik, hogy a külföldi intervenció erősen túlhangsúlyozott volt a szovjet történetírásban. Az antant csapatai elsősorban Oroszország peremvidékeit szállták meg és nem vagy csak ritkán kerültek közvetlen konfrontációba a szovjetekkel; ennek legismertebb példája, hogy Japán 1918-ban 70 ezer főnyi expedíciós sereget küldött a Távol-Keletre, ahonnan 1922-ben kivonta a haderejét. A japán erőkhöz brit, olasz és francia kontingensek is csatlakoztak, hogy közösen szorítsák vissza az Urál mögé a bolsevik erőket.[13] Angol részről a „fehérek” anyagi támogatásában (Arhangelszk és Vlagyivosztok térségében) merült ki az intervenció, míg a Fekete-tenger északi partján megjelenő francia és görög katonaság – és az őket kísérő fekete-tengeri francia flotta – 1919 tavasza után nem vett részt a hadműveletekben.
Annak ellenére, hogy az antant országok megosztottak voltak és utóbb megvonták a támogatásukat a fehérektől, az intervencióban résztvevő országok száma hozzájárult a mindenfelől kapitalista országok által fenyegetett szocializmus teóriájának megalapozásához.[14] Az intervenció aktuálpolitikai célokra való felhasználását jól mutatta, hogy Lenin a külföldi beavatkozás által okozott károk megtérítéséhez kötötte a Szovjetunió által államosított – feltehetően nagyobb értékű – külföldi érdekeltségek ügyének újratárgyalását.[15]
Szovjet intervenció külföldön
A történeti diskurzusokban nagy hangsúlyt kapott a Szovjet-Oroszország elleni „keresztes hadjárat”, ugyanakkor a bolsevik kormányzat 1917-től a forradalom exportjára törekedett, Európa-szerte fegyveres és anyagi támogatást nyújtva egyes „vörös” (baloldali szociáldemokrata, szocialista és kommunista) politikai erőknek. Emellett a hagyományos orosz nagyhatalmi politika is továbbélt: a cári Oroszországtól elszakadt területeken, továbbá Közép-Kelet-Európában, a Balkánon és a Földközi-tenger térségében az orosz geopolitikai érdekek hatalmi és katonai eszközökkel való biztosításán volt hangsúly.[16] A törökországi kemalista erőknek adott, legalább egymillió rubelnyi támogatás[17] egyszerre szolgálta az antant meggyengítését és a tengerszorosokhoz való hozzáférést.
A polgárháború veszteségei
![](http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/e/e4/Czechoslovak_victims_of_the_Bolsheviks_near_Vladivostok.jpg/250px-Czechoslovak_victims_of_the_Bolsheviks_near_Vladivostok.jpg)
Az orosz polgárháború az első világháborút Európa-szerte követő politikai és társadalmi zűrzavarba és a bal- és jobboldali csoportok összecsapásainak sorába illeszkedik, melyek közül például a finn polgárháborúban 37 ezer ember vesztette életét. Az oroszországi belháború emberveszteségének meghatározását nemcsak a szovjet levéltárak kutatásának nehézségei hátráltatták, hanem a kommunista rendszer és az 1990 után újra megerősödő orosz nacionalizmus torzításai is.[18] Emellett az 1897-es birodalmi cenzus és az 1926-os szovjet népszámlálás között csak részleges adatokat ismerünk az orosz majd szovjet területek demográfiájáról.
A bolsevikok a Mojszej Urickij pétervári Cseka-vezető ellen elkövetett sikeres merényletet és a Lenin elleni, Fanni Jefimovna Kaplan által 1918. augusztus 30-án végrehajtott merényletkísérletet egy szervezett mozgalomnak tulajdonították, ezért 1918-ban nagy letartóztatási hullám kezdődött, 1921-re már hetvenezer embert börtönöztek be. Történészek, mint Mihail Voszlenszkij és Gunnar Heinsohn azzal vádolják Lenint, hogy a forradalom és a szocialista rend felépítése számtalan áldozatot követelt. Voszlenszkij ezek számát legkevesebb 13 millióra teszi,[19] Heinsohn 4 millióról ír.[20] Számos szerző, köztük Hannah Arendt, Karl Popper, Friedrich August von Hayek és Zbigniew Brzezinski, azzal vádolják Lenint, hogy már a forradalom előkészítésekor az elitér káderpártról alkotott koncepciójával legalábbis megkönnyítette a szovjet rendszer totálissá válását.[21] Egyes történészek csak a bolsevikok által kivégzett doni és kubányi kozákok számát több tízezer és félmillió közé teszik,[22] a kozákokkal való bolsevik bánásmódot népirtásnak tekintve.[23][24] A túszszedés és letartóztatás a külföldi hadifoglyokat is érintette: a szovjet-orosz kormány – válaszul az 1920-as népbiztos-perekre – magyar hadifogoly tiszteket vett őrizetbe, és csak a Tanácsköztársaságot működtető személyek szabadon bocsátása ellenében engedélyezte hazatérésüket.[25]
A fehérek az általuk ellenőrzött területen hasonló tisztogató akciókat indítottak, az úgynevezett fehérterrort. Utóbbi a vörösökkel szimpatizáló vagy semleges magatartást tanúsító falusi lakosság között is szedett áldozatokat. A történettudomány sokáig a fehérgárdisták rovására írta ötven-százezer zsidó megölését, holott valamennyi fegyveres erő rendezett pogromokat (beleértve a vörösöket is[26]). A fehérterror során egyedül az oroszországi csehszlovák légió egyes becslések szerint több mint 5000 emberrel végzett.[27]
Az éhínségek és a járványok áldozatainak számát több milliósra teszik. Már az első világháború első éveiben nagy gondot jelentett a gabonatermés visszaesése és az állatállomány csökkenése, ami a korlátozott vasúti kapacitással együtt teljes országrészek lakosságát szolgáltatta ki az éhínségnek. Egyes számítások szerint az 1920-as évek Volga-vidéki éhínsége 5-6 millió ember halálával járt együtt, melyet hasonló katasztrófának tartanak, mint az 1930-as évek nagy ukrajnai éhezése. További veszteségekkel járt az Oroszországon végigseprő tífuszjárvány. Komoly károkat okozott a későbbi Szovjetunió számára a vagyonos és művelt rétegek emigrációja: több százezer és kétmillió között lehetett az Oroszországot elhagyó monarchista, alkotmányos demokrata, baloldali vagy nemzetiségi emigránsok együttes száma.
A polgárháború értékelése
A polgárháború során Szovjet-Oroszországra a terjeszkedő politika volt jellemző, mely az Orosz Birodalomból kivált és német segítséggel létrehozott, ám 1918-ra magukra maradt kelet-európai helyi kormányzatok felszámolását célozta. A lenini nemzetiségpolitika kétarcúságát mutatta, hogy a szovjet-orosz vezetés lehetővé tette Finnország függetlenedését, azonban a Finnországban állomásozó orosz egységeket a vörösök támogatására utasította és felkelést szított Észtországban is. 1918–1923 között több összecsapásra került sor a jobb- és baloldali erők között a vereséget szenvedett központi hatalmak országaiban, azonban a zilált belpolitika és baloldali tömegmozgalmak ellenére a szovjet-orosz politikának nem sikerült forradalmasítania Közép-Európa és a Balkán területeit.
Az októberi forradalom és az azt követő polgárháború megítélése máig vitatott. A kommunizmus politikai és szellemi befolyása előbb az 1920-as években, majd a Szovjetunió második világháborús győzelme után világszerte megnőtt, így 1917-et tekintették a fenti erők hivatkozási alapjuknak. A diktatúra kiépítését a polgárháborús helyzet által megkívánt centralizációval magyarázták, az elnyomó politikára mint a modernizáció szükséges velejárójára tekintettek, míg a kétségbevonhatatlan sztálini terrort a lenini forradalom kisiklásaként mutatták be. A baloldal körében sokáig népszerű fenti történelmi narratívák kritikáját nyújtotta A kommunizmus fekete könyve, mely a „Lenin, a jó cár” népszerű elképzelésével szállt szembe, továbbá a kommunizmus erőszakos jellegét hangsúlyozta.[28]
További kérdéseket vet fel a vörösterror kérdése, melyet a kommunisták ideológiailag is alátámasztottak,[29] s amit utóbb a baloldali történészek a fehérterrorra adott válaszként magyaráztak vagy a polgárháború részeként kezeltek. Valójában „1922-re a polgárháború Oroszországban gyakorlatilag befejeződött, mégis ebben az esztendőben a birodalmon olyan megtorló hullám söpört végig, amelynek az egyházak, a polgári értelmiség és politikai ellenzék volt a célpontja.”[30]
Megjelenése a művészetben
- A fehér gárda: Mihail Afanaszjevics Bulgakov ukrán-orosz író 1923 és 1924 között írt regénye, melynek színpadi változatát is bemutatták Turbinék napjai címmel. A mű egy kijevi, fehérekhez húzódó értelmiségi családot helyez a középpontba.
- Mihail Alekszandrovics Solohov: Csendes Don – A Nobel-díjjal jutalmazott, négykötetes regény az első világháború és az orosz polgárháború keretei között mutatja be egy kozák közösség történetét.
- Csillagosok, katonák – a magyar-szovjet játékfilmet Jancsó Miklós rendezte 1967-ben, a forgatókönyvet Hernádi Gyula, Georgij Mdivani, Jancsó Miklós írta.
Megjegyzések
- A november 7-i események legismertebb részlete, a Téli Palota „ostroma” valójában a gyengén védett kormányépület minimális veszteségekkel járó elfoglalását jelentette, nem kemény harcokat.
- 1918. február 23-án a szovjet-orosz erők Narva mellett feltartóztatták a Petrográd felé előretörő német hadsereget; erre az ütközetre emlékeztetett a Vörös Hadsereg Napja. A szovjet historiográfiában ábrázolt hősies védekezés helyett valójában a németek nem akarták megszállni a forradalmi fővárost és számukra a nyugati front jelentett elsőbbséget.
Jegyzetek
Források
- Mihail Heller – Alexandr Nyekrics – Orosz történelem I–II. Budapest, 2003, Osiris ISBN 9789633895467
- Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, 2001, Pannonica ISBN 9789639252370
További információk
- Halász Iván: A tábornokok diktatúrái – a diktatúrák tábornokai. Fehérgárdista rezsimek az oroszországi polgárháborúban, 1917–1920; Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 2005 (Ruszisztikai könyvek)
- N. I. Szalov-Asztahov: Az orosz forradalom lángjában Istennel és a Bibliával; Evangéliumi, Bp., 2017
- Hahner Péter: 13 diktátor. Fejezetek a forradalmak történetéből; Animus, Bp., 2017
- Romsics Ignác: Honmentők/honvesztők; térkép Sebők László; Helikon, Bp., 2021