Légyölő galóca

A légyölő galóca mikológiai jellemzői

Étkezési érték: mérgező

Életmód Tráma Spórapor mikorrhizás lemezes fehér

Kalap Lemezek Tönk domború vagy lapos szabadon állók galléros

A légyölő galóca nagy, színes, feltűnő gomba. A termőtest kezdetben kerek vagy tojásdad és fehér színű teljes burok borítja; ilyenkor többnyire még a talajban található. Fejlődése során a burok szétszakad; maradványai a kalapon sűrű, apró, fehér, piramisszerű pöttyök formájában találhatóak meg, amelyek könnyen letörölhetőek vagy idős korra lekophatnak. A kalap átmérője kifejletten eléri 8-18 (20) cm-t. Eleinte félgömb, majd domború formájú, idősen laposan kiterül.^[1] Ilyenkor már a pöttyök sem olyan sűrűn állók, részben a kopás miatt, részben mert a kalap területe jelentősen megnő. A kalap felszíne sima, széle éretten kissé bordázott. Színe élénkvörös vagy narancsvörös. Mivel a vörös pigment kissé késve termelődik, az egészen fiatal gomba sárga vagy narancsszínű lehet (ritkán foltosan); néhány populációban ez a sárga szín felnőtt korban is megmarad.^[2] Az idős gomba színe kifakulhat.

Húsa kemény, színe fehér (a kalapbőr alatt sárgás), sérülésre nem változik. Íze és szaga nem jellegzetes gombaíz, illetve -szag.

Sűrű vagy közepesen sűrű, széles lemezei szabadon állók vagy éppencsak érintik a tönköt. A féllemezek rövidek. Színük fehér, idősen sárgás árnyalattal.

Tönkje 10–25 cm magas és 1,5–2 cm vastag.^[3] Alakja hengeres, a tövén gumós (4-4.5 cm széles), amelyen a buroktól származó körkörös, rücskös övek láthatóak. Bocskora nincs. Textúrája a nagyobb gombákéra jellemző, kissé törékeny, rostos. Színe fehér. Szintén fehér gallérja nagy, hártyás, szoknyaszerűen lelógó, nem bordás, széle sárgásan csipkés lehet.^[4]

Spórapora fehér. Spórája széles ellipszis alakú, sima, inamiloid, mérete 8,2-13 x 6,5-9 μm.

• 
  Egészen fiatal gomba
• 
  Fiatal és kifejlett termőtest
• 
  Lemezei
• 
  Gallérja
• 
  Spórái

Bár külseje igen jellegzetes, esetenként összetéveszthető a császárgalócával, melynek piros kalapján nincsenek pettyek, tönkje és lemezei pedig sárgák; esetleg a barna, barnássárga színű, sárgás-fehéres-szürkés pettyes barna galóca narancssárgás változatával. Egészen fiatal, burokkal borított példányai a pöfetegekhez hasonlíthatnak.

A légyölő galóca mára kozmopolita fajjá vált. Eredetileg az északi félteke (Európa, Ázsia, Észak-Amerika) mérsékelt és boreális zónájában, valamint a mediterrán, szubtrópusi vidékek (Földközi-tenger vidéke, Hindukus, Közép-Amerika) magashegyi régióiban élt. Genetikai kutatások szerint kelet-szibériai, alaszkai őshazájából a harmadidőszakban terjedt szét.^[5] Újabban a fenyőcsemetékkel a déli félteke országaiban is elterjesztették, így került Ausztráliába,^[6] Új-Zélandra,^[7] Dél-Afrikába^[8] és Dél-Amerikába is (itt a brazíliai Paraná és Rio Grande do Sul államokban telepedett meg).^[5][9] Magyarországon helyenként gyakori lehet, de az utóbbi időben száma megcsappant.

Savanyú talajú lomblevelű és fenyőerdőkben él. Számos fafajjal képes ektomikorrhizás kapcsolatot létesíteni, ezek közé tartoznak a fenyők, a tölgyek, a nyír, a cédrus, de Ausztráliában az eukaliptusz is. Néha boszorkánykört alkot. A termőtestek megjelenésének ideje függ az éghajlattól; Magyarországon augusztustól novemberig terem.

A légyölő galóca mérgező. Bár a köztudatban úgy él, mint a tipikus "mérges gomba", időnként előfordulnak mérgezések, ha kisgyerekek eszik meg, felnőttek próbálják ki hallucinogén hatását,^[10][11] vagy ha összetévesztik a pöfetegekkel,^[12] lekopott pettyek esetén az ehető császárgalócával.^[13]

A gomba számos bioaktív vegyületet tartalmaz, amelyek közül legalább egy, a muszcimol hallucinogén hatású. Ennek prekurzora a neurotoxikus iboténsav, melynek fogyasztás után 10-20%-a alakul át muszcimollá. A hatékony dózis felnőttek esetén 6 mg muszcimol vagy 30–60 mg iboténsav;^[14][15] átlagosan ennyi található egy galócakalapban,^[16] de az anyag koncentrációja széles keretek között változhat földrajzi helytől vagy akár évszaktól függően. Tavasszal vagy nyáron a termőtestek akár tízszer annyi iboténsavat is tartalmazhatnak, mint ősszel.^[10]

A légyölő galóca halálos adagját 15 példányban határozták meg.^[17] Régebben viszonylag gyakori volt a halálos mérgezés,^[18][19][20] de a modern orvosi kezeléseknek köszönhetően a fatális kimenetel mára rendkívül ritkává vált.^[21] Ennek ellenére számos szakkönyv és gombaismertető továbbra is a "halálosan mérgező" kategóriába sorolja.^[22]

Méreganyagai nagyrészt vízoldékonyak, így forrázással (és a forrázóvíz kiöntésével) részlegesen méregteleníteni lehet.^[23] A szárítás fokozza a toxicitást, mert eközben az iboténsav hatékonyabb muszcimollá alakul át.^[24] Egyes források szerint kellő méregtelenítés után a légyölő galóca már biztonságosan fogyasztható.^[25][26]

Sokáig úgy vélték, hogy a légyölő galócából 1869-ben izolált muszkarin a gomba fő hallucinogén hatóanyaga,^[27] azonban kiderült, hogy koncentrációja minimális a más mérges gombákban (téglavörös susulyka, mezei tölcsérgomba) mértekhez képest.^[28] Valójában olyan kevés muszkarin van benne, hogy valószínűtlen, hogy lényeges szerepet játszana a mérgezési folyamatban.^[29]

Az ibonténsavat, és az abból dekarboxilációval keletkező muszcimolt (egy telítetlen, ciklikus hidroxámsavat) a 20. század közepén fedezték fel,^[30][31] majd több kutatócsoport^[31][32][33] is kimutatta, hogy a mérgezés tüneteiért elsősorban ők a felelősek.^[30][34] A toxinok leginkább a kalapban koncentrálódnak, míg a tönk gumósan megvastagodott tövében közepesen sok, magában a tönkben pedig viszonylag kevés található.^[35][36] Az elfogyasztott iboténsav jelentős része változatlan formában és meglehetősen gyorsan, 20-90 percen belül kiválasztódik a vizeletbe. Ha tiszta iboténsavat adtak be a kísérlet során, az szinte egyáltalán nem változott át muszcimollá a kiürülés során, míg légyölő galóca fogyasztása után (amely eredetileg is tartalmazza a vegyületet) a muszcimol is megjelent a vizeletben.^[15]

Az iboténsav és a muszcimol két fontos neurotranszmitter, a glutaminsav és a GABA (gamma-aminovajsav) strukturális analógjai. A muszcimol a GABA_A receptor agonistája (aktiválója), míg az iboténsav az NMDA glutamátrecetor és más, neuronaktivitást szabályozó egyes metabotropikus glutamátreceptorok aktiválója.^[37] Ezeknek a kapcsolódásoknak köszönhetők a a toxinok pszichoaktív hatásai.^[16] Újabban még egy vegyületet, a muszkazont is izolálták a légyölő galócából, mely az iboténsav utraibolya sugárzás hatására történő bomlásából származik.^[38] Hatáserőssége töredéke a másik kettőének.

A légyölő galóca (és egyes rokonai) képesek felhalmozni a vanádiumot; egyes esetekben az elem koncentrációja bennük 400-szorosan is meghaladja a növényekét.^[39] A fémionokat az amavadin szerves vegyülettel kötik meg.^[39] A jelenség magyarázata egyelőre nem ismert.^[40]

A tünetek súlyossága az elfogyasztott gombamennyiségtől és azok toxintartalmától függően széles határok között változik. Az enyhébb tünetek közé tartozik az émelygés, hányinger, kisebb izomrángások; súlyosabb esetben álmosság, verejtékezés, nyálzás, a vérnyomás leesése, látási és hallási érzékcsalódások, hangulatváltozások, eufória, szédülés, az izmok ellazulása, a mozgás és a beszéd nehézségei léphetnek fel.^{[10][11][16][19]}

Súlyos esetben delírium (hasonló a csattanó maszlag antikolinerg hatásaihoz), akaratlan izommozgások, zavarodottság, hallucinációk, ingerlékenység is tapasztalható, amit epilepszia-szerű rohamok, központi idegrendszeri depresszió vagy akár kóma követhet.^[11][16] A tünetek általában a gombafogyasztást követő 30-90 percben lépnek fel és csúcspontjukat három órán belül elérik. A legtöbb esetben 12-24 órán belül teljes felépülés várható,^[23] bár egyes pszichotikus utóhatások napokig is eltarthatnak,^[13][15] előfordulhat több óráig tartó fejfájás,^[15] részleges amnézia vagy álmosság is.^[16] Jelentősek az egyéni eltérések is, ugyanazon adag más személyeknél különböző reakciókat válthat ki.^[10][15][41]

Mérgezés gyanúja esetén azonnal orvoshoz kell fordulni. A gombafogyasztástól vett egy órán belül gyomormosást lehet alkalmazni, négy órán belül aktív szén adható.^[42] Hánytatást már semmilyen mérgezés esetén sem javasolnak.^[43]

Hatékony gyógyszer, ellenméreg nem áll rendelkezésre a légyölő galóca mérgezésével szemben ezért csak tüneti kezelést ajánlanak. Korábban, amíg úgy gondolták, hogy az acetilkolin-receptorhoz kötő muszkarin a galóca fő toxinja, gyakran adtak atropint vagy fizosztigmint, de ma már ez nem ajánlott, mivel a muszcimol nem kapcsolódik ehhez a receptorhoz.^[44] A deliráló, zaklatott beteget meg kell nyugtatni vagy szükség esetén le lehet kötözni. Az izgatott, agresszív izomrángásoktól, rohamoktól szenvedő páciensnek benzodiazepineket (diazepam, lorazepam) lehet adni állapota enyhítésére,^[10] de fontos szemmel tartani, hogy a nagyobb adagok tovább ronthatják a muszcimol légzésdepresszáns hatását.^[45] A kezdeti hányingert követő későbbi hányások ritkák, de ha fellépnek, intravénás folyadék- és elektrolitpótlásra lehet szükség.^[16][46] Az eszméletvesztéssel vagy kómával járó súlyos esetek intubációt vagy mesterséges lélegeztetést követelhetnek meg.^[11][47] Bár általában nem szükséges, de súlyos esetekben hemodialízissel csökkenteni lehet a toxinok mennyiségét a vérben.^[23] Ha a beteg időben orvoshoz kerül, a prognózis többnyire jó.^[21][23]

A légyölő galóca fogyasztása után változatos idegrendszeri hatások léphetnek fel, lehet szedatív, hipnotikus, pszichedelikus, disszociatív vagy deliriáns; ellentmondásos módon néha idegrendszeri stimuláció is felléphet. Az érzékelési jelenségek közül szinesztéziáról, rossz távolságbecslésről, makropsziáról és mikropsziáról (a tárgyak nagyobbnak vagy kisebbnek tűnéséről) számoltak be; az utóbbi kettő egyszerre vagy egymás után is felléphet (ún. Alice Csodaországban szindróma). Néha hipnotikus hatásának köszönhetően "tudatos álom"-szerű élményt tapasztaltak.

A szaprotróf "varázsgombáktól" (pl Psilocybe cubensis) eltérően a légyölő galócát fákkal való mikorrhizás kapcsolódása miatt igen nehéz termeszteni. Ennek ellenére sokan megpróbálkoztak vele, például Angliában, miután 2006-ban betiltották a pszilocibintartalmú gombák kereskedelmét.^[48]:17

Szibéria népei régóta használják a légyölő galócát spirituális tudatmódosító (enteogén) szerként; erre a célra a nyugat-szibériai uráli nyelveket beszélő, valamint a keleti paleoszibériai népek egyaránt alkalmazták. Ezzel szemben a közép-szibériai tunguz és türk nyelvű törzsek esetében csak szórványos esetekre van bizonyíték.^[49] Nyugat-Szibériában csak a sámánok fogyasztották, akik a segítségével (valamint dobolással és tánccal) transzszerű tudatállapotot érhettek el. Keleten viszont nem csak a sámánok, hanem mindenki ette a galócát, vallási és rekreációs célból egyaránt.^[49] Keleten az is előfordult, hogy a sámán megette a gombát, a többiek pedig megitták a hatóanyagokat tartalmazó vizeletét, amely a galócafogyasztáshoz képest kevesebb kellemetlen mellékhatással járt.^[50]

A kelet-szibériai korjakok egyik mondájában Vahijinin isten a Földre köpött és nyálából lett a légyölő galóca. Nagy Holló (a korjakok védelmezője) megette és olyan erős lett tőle, hogy egy egész bálnát haza tudott vinni; ezután megmondta a gombának hogy örökké nőjön a földön, hogy gyermekeinek (a korjakoknak) is jusson belőle.^[51]

Más népeknél is előfordult, hogy kihasználták a gomba hallucinogén hatásait. Az észak-finnországi lappokról feljegyezték, hogy régen varázslóik rendszeresen fogyasztottak hétpettyes légyölő galócát. Afganisztánban a paracsi nyelvet beszélő hegyi törzsek elmebajosokkal itatták a galóca kivonatát, de fagyásokat is kezeltek vele.^[52] Megerősítetlen jelentések szerint a kanadai odzsibvé és tlicso indiánok is ismerték és alkalmazták a légyölő galóca tudatmódosító hatását.^[53][54][55] Litvánia félreesőbb vidékein még a közelmúltban is rendszeresen fogyasztottak légyölő galócát a lakodalmakon, általában nagy mennyiségű vodkával együtt.^[56]:43–44

Egyes elképzelések szerint a Finnországban élő Télapó repülő rénszarvasai is galócaevő lapp sámánokhoz vezethetők vissza.^[57][58] A 18-19. században felvetették, hogy a germán és viking legendák őrjöngő berserkerei is légyölő galóca hatáa alatt vetették magukat a csatába; erre azonban semmilyen korabeli utalás sincs és a gomba hatóanyaga, a muszcimol inkább nyugtató hatású.^[59] A mérgezés tünetei alapján a beléndek megfelelőbbnek látszik hasonló állapot előidézésére.^[60]

Közép- és Kelet-Európában a tejbe kevert szárított gombát régóta használták legyek elpusztítására: innen is kapta a faj a nevét.^[61]

A légyölő galóca toxinja vízoldékonyak, forrázással méregteleníthető és a gomba utána elvben ehetővé válik.^[25] Fogyasztása azonban sehol sem volt elterjedt,^[62] bár Európában helyenként előfordult, pl. a szibériai oroszoknál. A detoxifikációs módszert először 1823-ban közölte írásban a német születésű, cári szolgálatban álló természettudós, Georg Heinrich von Langsdorff. A 19. század vége felé Félix Archimède Pouchet francia orvos próbálta népszerűsíteni a légyölő galóca fogyasztását, a felhasználás előtt szintén méregtelenítendő maniókához hasonlítva a gombát.^[25] Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokban is voltak próbálkozások a toxintalanított galóca forgalmazására.^[63] Japánban is megeszik a légyölő galócát, leginkább Nagano prefektúrában elterjedt a fogyasztása, sózott vagy savanyított formában.^[64]

A fehér pöttyös, vörös kalapos légyölő galóca a mérges gombák, sőt sok esetben általában a gombák kulturális archetípusává vált.^[65] Figurája felbukkan kertdíszként, gyerekkönyvekben, rajzfilmekben (sokszor mint tündérek, manók háza) egyaránt.^[65][66] A reneszánsz óta festményeken, rajzokon is gyakran feltűnik,^[67] például Hieronymus Bosch egyik képén, a Gyönyörök kertjén is megtalálható.^[68]

Valószínűleg a légyölő galóca hallucinogén hatásai inspirálták Lewis Carroll Alice Csodaországban-jában azt a jelenetet, amikor Alice egy hernyó tanácsára gombaevéstől lesz kisebb vagy nagyobb. Újabban talán a Super Mario videojátékban, illetve a Hupikék törpikék rajzfilmekben láthatók a légyölő galócák legismertebb ábrázolásai.^[69][70]

Egyes felvetések szerint a Védákban leírt istenek itala, a szóma is légyölő galóca lehetett, arra alapozva, hogy színe "lángoló", a hegyekből származik és egy sor szerint az emberek szómát vizelnek (a szibériai sámánokhoz hasonlóan).^[71]

A légyölő galóca tudományos és közhasználatú neve egyaránt légyirtó felhasználására utal. Ezt az alkalmazását először Albertus Magnus írta le 1256 előtt kiadott De vegetabilibus c. művében.^[72] (vocatur fungus muscarum, eo quod in lacte pulverizatus interficit muscas)^[73] A 16. századi flamand Charles de L’Écluse is megfigyelte a szokást Frankfurtban,^[74] illetve Carl von Linné is látta gyerekkorában.^[75] Linné ezen tapasztalata alapján adta a fajnak az Agaricus muscarius nevet Species Plantarum-ának 1753-ben kiadott második kötetében (musca latinul légy).^[76] Mai tudományos nevét 1783-ban kapta, amikor Jean-Baptiste Lamarck áthelyezte az Amanita nemzetségbe.

A légyölő galóca az Amanita nemzetségnek, azon belül az Amanita alnemzetségnek, ezen belül pedig az Amanita szekciónak egyaránt típusfaja. Az alnemzetség az inamiloid spórájú, míg a szekció a foltokra szakadozó burkú galócákat egyesíti.^[77][78] Az Amanita szekcióba a légyölő galócán kívül olyan fajok tartoznak, mint a párducgalóca vagy a sárga galóca.^[79] Ezt a csoportosítást a termőtestek morfológiája és a spórák természete alapján készítették, de az újabb molekuláris genetikai vizsgálatok megerősítették a korábbi besorolást.^[80][81]

A hatalmas területen elterjedt légyölő galóca populációi sok szempontból eltérhetnek egymástól. Négy variációja ismert: A. muscaria var. alba, var. flavivolvata, var. formosa (amelyet egybevontak a var. guessowii-val) és var. regalis. Geml József 2006-os tanulmányában molekuláris genetikai módszerekkel három nagy kládot különített el, amelyek nagyjából megfelelnek az eurázsiai, eurázsiai szubalpin, illetve észak-amerikai elterjedésű populációknak. Mindhárom típus egyszerre csak Alaszkában fordult elő; ebből arra következtettek, hogy itt volt a faj őshazája. A morfológiai alapon elkülönített variációk azonban mind az eurázsiai, mind az észak-amerikai kládokban megtalálhatóak, vagyis a külső hasonlóság itt valószínűleg nem tényleges rokonságot hanem csak polimorfizmust takar.^[5] Szintén Geml és munkatársai közölték, hogy egy, az Egyesült Államok délkeleti részén élő, valamint a kaliforniai Santa Cruz Island-on honos változat genetikailag annyira különböző, hogy már különálló fajnak tekinthetők. Így a helyzet tisztázásig az Amanita muscaria ma nem annyira fajnak, mint inkább fajkomplexumnak számít.^[82] A komplexumhoz sorolták az USA nyugati partvidékén élő A. breckonii,^[83] valamint a mediterrán elterjedésű A. gioiosa és A. heterochroma fajokat.^[84][85]

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Amanita muscaria című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.