Musztafa unokatestvérének, III. Oszmánnak a halálakor, 1757-ben jutott a trónra. Uralkodásának első éveire a béke volt jellemző – amíg az állam ügyeit Raghib Mohammed nagyvezír erős kézzel vezette.[1] Azonban a nagyvezír halála után napról napra észrevehetőbbé váltak a hanyatlás jelei.[1]
Orosz–török háború
Először II. Katalin orosz cárnővel gyűlt meg a szultánnak a baja, aki Nagy Péter szellemében a keleti kérdést megint napirendre tűzte.[1] Az első orosz–török háborúban (1768–1774) a törökök vereséget szenvedtek.[1] Az oroszok megszállták Havasalföldet és Moldvát, hatalmukat állandósították a két dunai fejedelemségben.[1] Ez azért is valósulhatott meg, mert a két államalakulat lakossága vallási és politikai védelmezőjét látta az orosz cárban.[1]
Ezek után az oroszok tengeren támadták meg az Oszmán Birodalmat: egy erős orosz hajóhad jelent meg az Égei-tengeren Orlov vezénylete alatt, és 1770. július 5-én Cseszme közelében az egész török flottát megsemmisítette.[1] Az oroszok ezek után átlépték az Al-Dunát és benyomultak Bulgáriába, majd miután Szilisztriát elfoglalták és egy török hadat Tulcsa közelében megsemmisítettek, Várnát és Sumlát ostrom alá vették – eredménytelenül.[1]
Musztafa belső tettei
A szultán energikus uralkodó volt, igyekezett modernizálni a hadsereget, hogy a Birodalmat a Nyugat-Európai hatalmak szintjére hozza. Sajnos az Oszmán Birodalom már annyira hanyatlóban volt, hogy igyekezetei semmit sem értek, csak a janicsárok lázongását váltották ki. Musztafa megszerezte néhány külföldi tábornok segítségét, hogy reformokat hozzon a tüzérség és gyalogság soraiban. Ugyancsak ő rendelte el a matematika, hajózás és tudományos akadémiák felépítését.[forrás?]