Az egyháztanító vagy egyházdoktor (latinul: doctores Ecclesiae) egy megtisztelő cím, elsősorban a katolikus egyházban, de más egyházi közösségek szintén használják a jelzőt. Azokra a személyekre szoktak így utalni, akik – főként a teológiai vagy hittani dolgokban – különösen jelentősek voltak a kereszténységen belül.
Katolicizmus
A katolikus egyházban azokat a teológusokat illeti meg az egyháztanító cím, akiknél a hagyomány alapján a következő négy kritérium valósul meg:
igazhitű tanítás
személyes szentség
kiemelkedő tudományos (teológiai, hittani, egyháztörténeti) teljesítmény
az egyház részéről explicit formában történő elismerés (a pápa vagy egy egyetemes zsinat részéről[1])
A teológiai érvelésben az egyháztanítók tanúságtételei nem sorolhatók az egyházatyák tanúságtételei közé, mert az egyháztanítók nem feltétlenül a patrisztika korából származnak, és nem kevesen közülük a középkorban vagy az újkorban éltek: az ő tanúságtételeik a teológusok tanúságtételei közé tartoznak.
A bizánci liturgikus könyvekben nagy egyháztanító Nagy Szent Vazul, Nazianzoszi Szent Gergely, és Aranyszájú Szent János volt. A 9. század óta csak ezt a „három hierarchát és ökumenikus tanítót”, illetve Nagy Szent Atanázt és Alexandriai Szent Cirillt nevezik egyháztanítónak.
Karl Rahner - Herbert Vorgrimler: Teológiai kisszótár, Szent István Társulat, Budapest, 1980. ISBN 963-360-105-3 (Elektronikus változata a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban)